Ezt a mindennapos közbeszédben feltehetően furcsán, meglepően hangzó (és a filozófiában/ontológiában is talán némileg szokatlannak tűnő) állítást részletesebben is igyekeztem körüljárni, kibontani a korábbi bejegyzésekben szereplő munkámban. Ld. Horváth Sándor: Reménylés, töprenkedőben. Id. kiad. 37-41., 168-178., 219-231., 360-367., 377-379., 388-394. o.

„Természetesen, ha eddig nem is említettem, már (régen, a marxizmustól távolodóban) olvastam Max Weber művét (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Ford. Gelléri András, Józsa Péter, Somlai Péter, Tatár György. Budapest. Gondolat. 1982). De, be kell vallanom, csak most ’esett le’ nekem, hogy épp azt a gazdaságetikai megközelítést találom benne meg klasszikusan kidolgozva és érvényesítve, amely felé jegyzeteimben orientálódtam. Marx, a kapitalizmus mozgástörvényeit kutatva, azokat a termelőerők, kiemelten a termelési eszközökben materializálódó technológia sajátosságaiból vezette le. A tőke mint értékesülő érték objektív jellemzői, az ezekben megtestesülő termelési viszonyok jelentették elemzéseihez az alapot. Melyen egy sajátos szellemi felépítmény fejlődött ki, a maga erkölcsi, ideológiai stb. gondolkodásmódjával, személyiségjegyeivel. Hogy Marx miként látta tőke és tulajdonosa viszonyát, mutatja a következő idézet: „Mint tőkés, ő csak megszemélyesített tőke. Az ő lelke a tőke lelke. A tőkét azonban csak egyetlen élettörekvés hajtja, az a törekvés, hogy magát értékesítse, hogy értéktöbbletet hozzon létre, hogy állandó részével, a termelési eszközökkel a lehető legnagyobb tömegű többletmunkát szívjon magába.” (Marx Károly: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Első kötet. Első könyv. A tőke termelési folyamata. Ford. Rudas László, Nagy Tamás. Budapest. Szikra. 1955. 218. o.) Tehát, a kiindulópont itt nem a tőketulajdonos lelki motivációja, erkölcsi karaktere, hanem a tőke objektív, sajátos ’élettörekvése’. Weber, ha fogalmazhatok nagyon leegyszerűsítve, bizonyos tekintetben megfordította ezt az összefüggést (több helyen is utalva arra, hogy éppoly egyoldalú lenne csak az üdvözülésre vonatkozó hittételek és az ehhez igazodó etikai beállítódás változásaira visszavezetni a kapitalista szellemiség és gazdasági viszonyok fokozatos térnyerését, vö. pl. Weber, i. m. 115-117., 289-290. o.). Úgy látva, hogy a korai kapitalizmus szellemisége szoros affinitást mutat a protestáns (főként puritán) hivatásetika és az ehhez társuló aszkétikus életvezetés jellemzőivel. Arra, hogy utóbbiakat miként alapozta meg a predesztináció hitelve, és az üdvbizonyosságra utaló kegyelmi állapot jeleinek keresése, itt nem térek ki. A gazdasági cselekvés hivatásszerű végzése, mint valláserkölcsi kötelesség nemcsak a munkára (és munkásra) terjedt ki (vö. uo. 280-283. o.). Hanem az üzleti nyereségre törekvésre és a tőke felhalmozására is, mint az evilági sikeresség (és ennyiben az isteni üdvözítésre való kiválasztottság) jeleire. A vagyonszerzés mint cél alapvetően már nem az ember tradicionális vágyainak, szükségleteinek kielégítését szolgálja, hanem az egyén kegyelmi állapotának a megerősítését. (Ld. uo. 50-52. o.; Weber arra is többször utal, hogy a pénzsóvárság, a gátlástalan bírvágy a prekapitalista társadalmakban is jelen volt, de mint alantas(abb) presztizsű motiváció, ld. pl. uo. 54-60. o.). Míg az aszkétikus iparkodást és megtakarítási hajlamot (a részben más üdvözülési hitelveket követő katolicizmustól eltérően) a protestáns etika lelki jutalmakkal díjazta (vö. uo. 80-84., 103-104. o.).  A már kialakult, saját mozgástörvényei szerint működő ipari kapitalizmus már meg is feledkezhet erről a kibontakozását segítő, mindennapjait sokáig átható valláserkölcsi háttérről (uo. 74-77. o.).

„Ez az oldal a mesterséges feltámasztásról szóló diskurzusra szeretne felületet nyitni. Ennek a projektnek a lehetségességét több mint egy évszázada Nyikolaj Fjodorov orosz bölcselő vetette fel, akit ’moszkvai Szókratésznek’ is neveznek. Egyszerre épített a tudomány szinte korlátlannak vélt fejlődésére és az ortodox kereszténység hitelveire. Elképzelése szerint az embernek a feltámadás projektjében Isten munkatársává kell lennie, és saját termelőerői révén nemcsak a természetet kell humanizálnia, de elhunyt eleink újraélesztésének a technológiáját is ki kell dolgoznia. Aminek a megvalósítása, vélte, egyelőre a messzi jövő ködébe vész: de, erkölcsi meggyőződése szerint, az ezen való munkálkodás az újabb és újabb generációk legfontosabb kötelessége. Mert nem feledhetjük, hogy létezésünk örömeit sosem élhettük volna meg elődeink önfeláldozó tevékenysége és szülősége nélkül. Adósaik vagyunk, és nemcsak emlékőrzéssel, ünnepnapok megtartásával, szobrok állításával. Hanem eredendően azzal, hogy visszahozzuk őket a múltból. Ez a nemzedékeken átívelő szupramoralizmus tartalma és fő üzenete. A mesterséges feltámasztás hipotézisének számos híve volt és van ma is. Mások simán őrültségnek tarthatják, megint mások legyinthetnek egyet és megmosolyoghatják. Vannak, akikben ellenérzéseket is kelt. Persze, Fjodorovnak nem egy és nem két olyan gondolata is van, amelyek így százvalahány év távlatából meglehetősen furcsák és távol áll(hat)nak a mai olvasótól. És éppúgy kaphat kritikát ateistáktól, mint transzcendens, isteni hatalmakban hívőktől. Az ember, mondják, halálszorongó lény. Ugyanakkor vagy talán épp ezért, létezésünk örömei legfőbb kincseink közé tartoznak. És sokan vagyunk ma is, akik nem tudják feledni az örökkévaló igézetét sem. Ennek okán száz- és százmilliók kötődnek hitükben túlvilági, mindenható hatalmakhoz, mások a lélekvándorlásban bíznak, vagy az örök visszatérésben és lehetne tovább sorolni. Tisztelet minden békés hívőnek. S ma már egyre többet hallhatunk például a transz- és poszthumanizmusról, kiborgokról vagy a mesterséges intelligenciától remélt virtuális öröklétről egy olyan században, amelynek Yuval N. Harari sikerkönyvei szerint az emberi halhatatlanság elérése lesz az egyik kiemelt projektje. Jó néhány intézmény, kutatóhely foglalkozik az ember újratervezésének kérdéseivel a transzhumanista mozgalmon belül is. Miközben a politikai és gazdasági életben, a technológiai fejlődés terén és más vonatkozásokban is, az ellentmondások és változások közepette, sokan új, alternatív utakat keresnek. És adott a sosem feledhető kérdés: hogyan lehetünk önazonosan boldogok és még boldogabbak, egyes emberként és kisebb-nagyobb közösségeinkben is?
Tulajdonképpen mindig üzenünk, mi ittlévők (és majd elmenők) az eljövendőknek. Ennek sorába szeretne tartozni ez a kezdeményezés is.”

(Horváth Sándor: Reménylés, töprenkedőben. Második, bővített kiadás. Budapest. 2025. 405 o. ISBN 978-615-02-3637-7, idézet helye: 22. o. A könyv kereskedelmi forgalomba nem került, néhány nagykönyvtárban kölcsönözhető.)